Sci-fi könyvek, filmek, novellák
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Főmenü
     
Könyvek
     
Filmek
     
Linkek

Fantázia Birodalma FRPG

KataraFanSite

Be3n Thinking

     
Saját művek
Saját művek : Arthur és a kerekasztal

Arthur és a kerekasztal

ValentineWiggin  2020.04.08. 09:43

Avagy a magányos király, a kő, és a lovagok, akiket senki nem ismer.

 


Arthur, és a kő, amiben egykor az Excalibur pihent, várva, hogy valaki kihúzza, sok szempontból hasonlítottak. Mindketten az alapot jelentették, a gyökeret. Arthur alakja köré úgy épült fel a királysága, ahogy a kő köré Camelot. A király nélkül szétzuhant volna minden… fosztogatók lepték volna el a földeket, tanácstalan katonák vártak volna hiába parancsra, üresek, némák, és sötétek lettek volna a palota termei. A kő nélkül pedig ezek a termek egyben sem maradnak, mert minden fal – mint valami hatalmas katasztrófa során, amikor remeg a föld, és tombolva pusztít a szél – összedőlt volna. Arthur tudott erről a félelmetes hasonlóságról, így általában, amikor úgy érezte, összecsapnak a feje felett a hullámok, hogy nem kap levegőt, visszatért ehhez a kőhöz. Kihúzta a hüvelyéből a kardját, a térdére fektette, nézte a fényes, szikrázó ezüstpengére vésett, érthetetlen nyelven íródott szavakat, végigsimította a markolatot, ami tökéletesen illett a kezébe, pedig amikor a kard készült, ő még meg sem született. Levette a koronáját, és a fehér kövezetre helyezte, aztán hátradöntötte a fejét, és elmerülve az ürességben csak nézte a csillagokat.

Amikor felhős volt az éjszaka, és semmit nem látott, azt gyűlölte a legjobban. A csillagokban el lehetett veszni, azok közé merülve sodródott világokon át, és egy pillanatig nem számított a vár, sem ami azon kívül van, nem számított a kard és nem számított a korona, csak ő maga volt, az ember, függetlenül a szerepektől. A felhők ezt elvették tőle. Nem tudta kitépni magát a szerepek szorításából, mert a furcsán derengő sávok minduntalan visszalökték a világba. Ilyenkor Arthur lehunyta a szemét, és csak a tenyerével tapintotta a kő érdes felületét, egy másik érzéken keresztül próbált menekülni. Ez már általában sikerült.

Ott, a kőnél először sosem tudta megfogalmazni, miért érkezett. Az indok ekkor még általában egy szorító érzés volt a torkában, vagy a mellkasában. Olyasmi, amit az ember sírás előtt érez, azzal az egy súlyos különbséggel, hogy a király ismerte magát annyira, hogy tudja, könnyek nem érkeznek majd. Akkor valószínűleg a dolgok sokkal könnyebben mentek volna, hiszen a könnyek egy olyan szelepet jelentettek volna, amelyek elérik, hogy ne kelljen megfogalmazni az érzéseket, ne kelljen megtalálni az indokokat, de minthogy őt folyton elhagyták, nem szabadulhatott meg a szorítástól, amíg rá nem jött, miért támad rá. Az pedig még rosszabb volt, ha esetleg még ezt is tudta. Olyankor ugyanis el kellett volna fog adni a problémát, majd megoldani. Ez még nehezebb, és még könyörtelenebb, mint a felismerése.

Jó példa Arthur különleges, magányos, és egyenként rövid zarándoklataira a kőnél az az eset, amikor Guinevere-t kiűzte Camelot kapuján. A királyné a haldokló nyár hamis fehérségével érkezett egykor, kék búzavirágokat fonva hosszú hajába, valami furcsát és újat hozva mind Arthur, mind a kastély életébe. A királyt először jóformán megrémítette az a különös, ismeretlen szépség, amellyel Guinevere mindent elárasztott. Távozásakor azonban mintha már rég elveszett volna belőle a varázs, a ruhájának fehérsége szürkébe fordult, a búzavirágok elszáradtak a hajában, mintha, ahogy az ősz erőt nyert, majd átadta helyét a télnek, a nyár emlékei teljesen elvesztek volna. Arthur elárulva érezte magát, de nem volt dühös. Tudta, hogy soha többé nem nyitja ki előtte a kapukat, de nem gyűlölte, nem vetette meg a tettéért. Mintha egy ideje már sejtette volna, mi is készül.

Amikor először találkozott a királynéval, Sir Lancelot is vele tartott, mint mindig, valahányszor kilépett a kapun. A lovagjai között az első annyira fényes, és annyira figyelemfelkeltő egyéniség volt, hogy Arthur tulajdonképpen jelentéktelennek érezte magát mellette, hiába lógott egy legendás kard az oldalán, és hiába csillogott korona a fején. Lancelot fél fejjel magasabb volt nála, a haja tényleg egészen aranyszőke, mintha minden szála ékszer lenne, a páncélja is örökké fényes, örökké csillogó, mintha sosem szennyezné be vér, vagy rozsda. Még a hangja is, nem a hagyományos nehézvértezet kongása, hanem valami furcsa, abszurd csilingelés. A szemében örökké mély magabiztosság csillogott, az arcán pedig mindig megnyerő, kellemes mosoly ült. Arthur maga nem volt az a mosolygós fajta, de arra hamar rádöbbent, hogy Lancelot különös hatással van rá. Azt gondolta kezdetben, a fényes páncélzatú lovag csillogás elnyomja őt, jelentéktelen senkinek mutatja, hamarosan azonban el kellett fogadnia, hogy lényegében az ellentéte igaz. Lancelot felemelte őt, ragyogásába és magabiztosságába burkolta, a mosoly illúzióját festette az arcára, mindenki előtt. Arthurnak ezért is vált nagyon fontossá, hogy a lovag mindig kísérje, ha kilép a várból. Egyedül nem tudott ragyogni.

És ezért fogta el időről-időre az az érzés is, hogy gyűlöli az első lovagot. Amikor ott állt a fényben, sokszor elviselhetetlennek tűnt a magabiztossága, a mosolya, a kellemes, udvarias társalgási stílusa. Arthur keze ilyenkor megszorult a kardján, és úgy érezte bármit, bármit megadna, hogy egy kicsit tönkretegye őt. Csak a haját vágja le, csak a páncélját horpassza be, csak a vigyort törölje le az arcáról, csak a magabiztosságot tüntesse el a szemeiből, csak lássa, milyen az első lovag olyankor! És előfordult az is, nem egyszer, hogy a megszoruló kéz ki is rántotta a kardot, és nekiesett a másiknak. Lancelot fénye azonban sosem tört meg. Abban a pillanatban, hogy horpadás keletkezett a páncélján, hogy levágott egy tincset a hajából, hogy megsérült, egyszerűen sarkon fordult, és elkullogott egy kis időre. Arthur nem látta igazából megszégyenülni, mert azonnal rázuhant a tudat, hogy egyedül van, és Lancelot nélkül ő sem ragyog. Tehát, miután nekitámadott az első lovagnak, újra és újra, fülét-farkát behúzva, sebeit nyalogatva visszarohant Camelot biztonságot nyújtó falai közé, és várta a pillanatot, amikor a hatalmas kapun ismét belép a férfi, éppolyan sugárzóan, amilyen a harc előtt volt.

Aznap azonban, amikor Guinevere-rel találkoztak, Arthur és Lancelot között semmilyen konfliktus nem adódott. Ellenkezőleg, teljesen, tökéletesen egyetértettek, lényegében egymás mellett állva, egyszerre beszéltek, szóról-szóra ugyanazt mondva. Arthur maga viccesnek találta ezt a szituációt, mert ha két hang ennyire egyszerre csendül fel, azt is nehéz megmondani, pontosan melyik kié. A helyzet komikuma akkor kopott meg, amikor a király kénytelen volt rádöbbenni, hogy Guinevere nem is tudta. Ő szentül hitte, egész éjszaka meggyőződése volt az első találkozásukkor, hogy a leendő királyné hozzá címezi a szavait, ő az, aki iránt érdeklődik, és valamiért fel sem merült benne, hogy esetleg Lancelot a kiszemelt. Tehát néhány napon belül kitárta Camelot kapuit, és beengedte a fehér ruhás, búzavirágokkal telefont hajú nőt a folyosók, szobák és csarnokok végtelen útvesztőjébe, azzal a feltett szándékkal, hogy szépen lassan, lépésről-lépésre végig vezeti majd rajta. Azt is pontosan tudta, mikor kinek mutatja majd be.

Lancelot után az első ilyen alak csakis Merlin lehetett, aki, valahányszor a kerekasztalnál összeültek a lovagok, mindig a balján foglalt helyet. Az ősz varázsló hosszú köpenyére csillagok ezreit hímezték, és mindegyik éppúgy pislogott, mint az éjszakai égbolton magán. Ősz haja a hátára omlott, hideg kék szeméből ősi bölcsesség sugárzott, vállán szabad, de gazdájához mindig hazatérő vándorsólyom ült. Zengő hangján évezredek meséit tudta elmondani a királynak, és józan hangja mindig elcsitította az asztal körül kirobbant heves vitákat. Arthur sokszor meglátogatta a tornyát, olyan napokon is, mikor nem volt szüksége igazából tanácsra, csupán unatkozott, és élvezni akarta a történeteket. Ki akart nézni az ablakon, látni, hogy milyen messze van az a határvonal, ahol az ég megérinti a földet, kapni egy egységes képet a földekről, amelyek felett uralkodott. És gyakran idejött akkor is, amikor kicsit elbizonytalanodott, elkedvetlenedett… elővett egy könyvet, és élvezte, hogy az ősz varázsló beburkolja ezüst csillagos köpenyébe, és hagyja, hogy a szavak közé merülve elfelejtkezzen mindenről.

A toronyba nagyon sok lépcső vezetett, de Arthur nem bánta, hogy minden alkalommal kissé verítékezett, mire felért a szobába… annál nagyobb jutalom volt, hogy végre találkozhatott Merlinnel. Küzdeni kellett kicsit, hogy elérjen hozzá, de szép küzdelem volt ez, jól látható céllal. Egészen meglepte, hogy mikor az esküvő után először felvitte Guinevere-t, a nő még csak ki sem pirult lépcsőzés közben, mintha a toronyba vezető út egészen rövidnek hatna számára, mintha a lépcsősor csupán pár fokból állnak. Amikor Arthur megszólította Merlint, és perceken belül elmélyült társalgásba merültek, még sértődötten fel is húzta az orrát, és alig-alig csatlakozott be, hiába is kérte annyiszor. Pedig Arthur megesküdött volna, hogy Merlin mindenkit elbűvöl, mindenkit a hatása alá von… de mikor érzékelte Guinevere furcsa szótlanságát, valahányszor említette neki ezt a találkozót, ő maga is csak megvonta a vállát. Ha nem, hát nem. Nem kell mindig együtt lennünk, feljárok majd a toronyba esténként, mikor adódik pár órám.

És bár a toronyban töltött lopott órák kiszívták a király erejét, sosem mulasztotta el őket. Kétségbeesetten próbált újra és újra kinézni az ablakon, könyveket levenni a polcról, történeteket hallgatni, és mégis elég időt szánni Guinevere-re.

Aztán, egy napon, mikor már egészen elfelejtődött az a furcsa, baljóslatú út a toronyba, Arthur úgy vélte, bemutatja ifjú feleségét Sir Gawainnek is. Ő Merlin mellett ült, és különös ember volt. Sötét szemében valami szokatlan, vad tűz égett, amit semmi nem tudott kioltani, csupán csillapodott, vagy erősebben csapott fel néha. Valahányszor letette a kardját, látszott, hogy nehezére esik a mozdulat, mintha a fegyver biztonságot adna neki, a bizonyosság érzetével töltené el. A haja örökké kócos volt, nem igazán törődött azzal, hogy rendezetten hordja, nem is hasonlított Lancelot kényes eleganciájára. Ritkán beszélt, de olyankor mindig volt valami hevesen támadó, vagy ellenkezőleg, végletekig védekező a hangsúlyában, mintha még a beszélgetés is csata volna, amit meg kell nyerni. Arthur jól ismerte a lovagot, és minden apró őrültségét becsülte. Gawaint különös természete igazi harcossá tette. Soha nem menekült a csatából, és soha nem hajtotta meg a fejét az ellenség előtt. A király sokszor úgy érezte, maga sem tudna igazán bátor lenni, ha a lovag nem állna mellette, és nem lépne elé védelmezőn, valahányszor kivonta a kardját. Amikor azonban vállvetve küzdöttek, Arthur elmondhatatlanul élvezte a csatát, átadta magát a harc sodrásának, kiteljesedett és megerősödött benne.

Aztán rádöbbent, hogy Guinevere-nek ez nem tetszik. A nő a békét szerette, a csendet, a nyugalmat, a szelíd pillanatokat. Nem bűvölte el úgy a vad háború, mint a férjét. Nem értette Gawain csendes lángjainak erejét, kissé talán még fél is a lovagtól. Merlin mellett legalább békésen meg tudott maradni, de ettől a férfitől szinte menekült. Arthur számára ez talán egy kicsit még jobban fájt… tudta, mindegy, a felesége hányszor, és hogyan kéri, ő újra és újra elmegy majd a csatába, mert azt, hogy erősnek érezze magát, képtelen lett volna feladni – nem létezhetett szerelem, ami elég erős hozzá.

De azért, akárhogy fájt, megbocsátotta Guinevere-nek ezt is. Megbocsátott neki mindent. És gondolta, ülnek még lovagok a kerekasztal körül. Csak akad köztük, akivel jól kijön majd.

Sir Kay Lancelot jobbján foglalt helyet – már, ha egyáltalán jelen volt a kerekasztal körüli hosszú, és szerinte sokszor feleslegesen túlbonyolított tárgyalásoknál – és Arthur igazából még kímélte volna tőle egy ideig a királynőt… de az éles nyelvű, kíméletlenül őszinte lovagot nem igazán lehetett elhallgattatni, ha beszélni akart. Látszott rajta, szinte már azt is sértőnek érzi, hogy Arthur ennyire háttérbe szorítja. Nem csókolt kezet a királynőnek, mert nem érdekelték az illendő finomságok, az udvari etikett elemei. Arthur kétségbeesetten próbálta visszafojtani a nevetését, mikor, akárha egy másik lovaggal állna szemben, Sir Kay megfogta és megrázta Guinevere kezét. A szorítása erős volt, a nő fájdalmasan masszírozta az ujjait, és a férfi utólag nem mulasztotta el, hogy odasúgja a királynak – szép keze van a feleségének, de a kézfogása egy döglött halé. Mikor Guinevere szelídebb témákról akart beszélgetni, kellemes kis semmiségekről, amelyek illettek a vacsoraasztal mellé, Sir Kay mindig provokatívan elterelte a beszélgetés fonalát. Arthur örömmel töprengett a súlyos kérdéseken, felidézte Merlin szavait, fellángolt benne Gawain szenvedélye, hiszen pont ez az elmélkedés tette királlyá, de Guinevere ismét csak felhúzta az orrát, szép arca elé emelte a zsebkendőjét, és korán visszavonult… ekkor Lancelot már általában felállt vele az asztaltól, és követte. Arthur szinte észre sem vette ezt. Amikor ennyire sodorták magukkal a társai, nem is vágyott az első lovag ragyogására.

Guinevere végül egy este megjegyezte, igazán nem kedveli Sir Kayt. Nem csak tart tőle, mint Gawaintől, vagy nem érti, mint Merlint, egyszerűen dühíti, nem kíváncsi rá. Az őszintesége, a cinizmusa bántó, vág, mint egy kard. Inkább a kerekasztalhoz sem kísérte el többé a királyt, kerülte a kastély sötétebb szárnyait, csak ne kelljen találkoznia vele. Arthur ezt kicsit megértette, ellentétben a korábbiakkal, hiszen Sir Kay tényleg nem volt egyszerű eset, másokat is elüldözött nyers stílusával. Gondolta, majd a következő lovag, ő majd elég kedves, és elég finom lélek lesz a felesége szemléletéhez.

Így aztán az egyik nap karon fogta a feleségét, és kivezette a virágoskertbe. Ez volt Camelot legbájosabb, legelegánsabb része. A fákon lila virágok bontogatták a szirmaikat, méregzöld, viaszos levelű borostyán, és bársonyosan fehér rózsák futottak fel a törzsükön. A fűszálakon még a délutáni órákban is gyémántosan csillogott a harmat, és olyan madárdal szólt minden irányból, mintha egy végtelen erdő összes hangjából írtak volna szimfóniát. A magas falak védelmében semmi nem törhette meg a kert varázslatos nyugalmát. Guinevere puha talpú, gyöngyökkel televarrt cipőjének apró koppanásait alig lehetett hallani a márványlapokon… és a kert végében, egy kis padon, egy fűzfa ráboruló ágai alatt Sir Galahad szívta magába a tömény virágillatot. Gyerekesen finom arca volt még, az állának vonala lágy, a bőre tiszta és sápatag. Szeme szikrázó kristálykék, és az ágak fraktálján túl ott tükröződtek benne az égnek meredő, Britanniában soha nem látható hegyek, a nappal elbújó csillagok, a csaták rég kihunyt tüzei. Szelíd mosollyal köszöntötte a királynőt, de közben könnyek folytak az arcán. Galahad gyermeki léleknek tűnt bár, de mégis olyan heves káoszként száguldottak át rajta az érzelmek, annyit, és annyira furcsán akart átadni, hogy Guinevere egészen belezavarodott. Arthur számára annyira könnyű volt megérteni ezt a csapongást, annyira könnyű volt meglátni, az ifjú lovag miért sír, miért pont azt a virágot szakítja le, miért épp azt a másikat szagolja meg. Ismerte a fűzfa meséit, és értette a madarak dalait, amiket Galahad átszellemült mosollyal énekelt vissza. A királynő viszont a fülére tapasztotta a kezét, mintha túl nagy lett volna a zaj, mintha ki akarna zárni legalább néhányat az ingerek közül. Kedvelte Galahadet, lényegében… kedvelte, ahogy a felnőtt kedveli a gyermekeket, de nem úgy nézett rá, mint egy igazi lovagra, aki szerves része Camelotnak, aki nélkül nem működhetne az egész. És Arthur akárhogy próbálta, nem tagadhatta, hogy az ifjú lovagot ért apró, akaratlan sértés számára szinte elviselhetetlennek érződött. Amikor pedig a kert végében, sosem lépve a virágok közé, mintha az illat megmérgezné őt, meglátta a fényes páncélzatú Lancelotot, valahol, a szíve mélyén megértette, milyen borzalmas félreértés áldozata lett aznap, amikor megismerte a királynét.

Még próbálkozott, még küzdött. Próbálta elzárni az első lovagot, és ő maga szólni Guinevere-hez. Meggyőzni magát, mégis ő volt a szavainak és érzéseinek valódi tárgya. Miatta fonta a hajába a búzavirágokat, miatta vette fel a fehér ruhát. De persze, tudta jól, hogy mindez hazugság. Hogy el kell szánnia magát… hát kihúzta Guinevere-ből a szavakat. Mit akar, mire vár? Hányszor mondott igazat, és hányszor árulta el, halkan, úgy, hogy senki nem vehette észre, csak ők ketten érezték? És Guinevere beszélt, bűnöket olvasott az összes lovag fejére, kivéve Lancelotot, kivéve a fényes páncélú, aranyszőke hajú Lancelotot, akiről egy rossz szót sem mert szólni, és akit Arthur ismét, mint már annyiszor, egészen meggyűlölt egy pillanatra. Nem csak Guinevere-t akarta kiűzni a kapun, hanem mindkettejüket. Mindkettejüket, hadd menjenek, hagyják békén, tűnjön el a ragyogás is a szerelemmel együtt.

És Lancelot el is távozott egy kis időre. Csak egy egészen kicsire, éppúgy, ahogy mindig szokott, ha Arthur nekiesett. Kivezette Guinevere-t a kapun, a király pedig elsétált a kőhöz… ahol várt rá egy utolsó lovag.

Sir Percivalt nem mutatta be… őt csak legutolsóként lett volna képes, mikor már tökéletesen megbízik Guinevere-ben. A Galahaddel szemben mutatott értetlensége is fájdalmat okozott, de semmiség volt ahhoz a pusztításhoz képest, amit a Percivallal szemben mutatott rosszindulat eredményezett volna. A lovag ott ült a kő mellett, mintha már várta volna a királyt, nem viselt páncélt, és bár az esti órákra lehűlt már a levegő, mégsem úgy festett, mint aki fázik. Amikor meglátta Arthurt, odasietett hozzá, nem mondott semmit, csak a vállára tette a kezét… nem atyai, vigasztaló gesztus volt, igazából. Sokkal inkább olyan, mint egy gyógyító balzsam, egy kis fény a léleknek, amikor épp csalódott magában. Percival nem hordozta Gawain és Kay vadságát, Lancelot csillogását, Galahad szédült álmait és legyőzhetetlen érzelmeit, sem Merlin elképesztő tudását. Mégis, Arthur jól tudta, egyedül neki képes elhinni, hogy minden rendben lesz. Mindenki adhatott tanácsot, hogy legyen király, de Percival volt az ok, hogy tényleg azzá válhatott. Úgyhogy ketten ültek le a kő mellé, egyszerre néztek az égre, és az utolsó lovag tekintete elűzte a felhőket. Amikor Arthur kivonta a kardját, és a férfi megérintette a fémet, új bátorságot adott. Az égbe nyúló tornyok jelzőtüzei fellobbantak, a hold ezüstre festette a falakat, és Camelot új erőre kapott, büszke fényekkel nézett a távozó királyné után.

És Arthur lábaiba is ismét erő költözött, elég ahhoz, hogy felálljon a kő mellől, hogy tudjon fájdalom nélkül gondolni a haldokló nyárra, és a bronzszínű őszre, hogy mosolyogjon a szépségen, amit hoztak, és megköszönje a leckéket, amiket tanítottak. A boltívek alatt pedig, egymásra támaszkodva már vártak rá a lovagjai, mindannyian, még Lancelot is, akiről azt hitte, ezúttal tényleg végleg elűzte. Hátrapillantott még egyszer Percivalra, aki szívére tette a kezét, és fejet hajtott. Lancelot, Merlin, Gawain, Kay és Galahad pedig egyszerre bólintottak felé… Galahad egészen mélyen meghajolt, Lancelot éppcsak biccentett, de mind látták, és mind ismerték és mind tisztelték az utolsó lovagot. Újra felhők takarták el a csillagokat, de a hajnali nap éledező sugarai narancs, vörös és arany árnyalataira színezték őket.

Arthur a lovagok közé lépett, Merlin beburkolta csillagos köpenyébe, Gawain kivonta a kardját, Kay szörcsögve felnevetett, Galahad sisakjába tűzött egy virágot, Lancelot pedig csak ragyogott… és együtt kísérték vissza az uralkodót királyságába.

 

     

Részletes személyiség és sors analízis diplomás asztrológustól,szóban és írásban, nagyon kedvezõ áron.Ne hagyd ki! Katt!    *****    Szélessávú Honlap Debreceni ingatlanok, még több elérhetõ telefonos egyeztetés után www.simonyiingatlan.gportal.hu    *****    Támogasd adománygyûjtéseinket! Ajánld fel szervezetünknek az adód 1%-kot! Hogyan segíthetsz? Nézd meg a portálon.    *****    Érdekel az egészséges életmód, mozgás és táplálkozás? A Kit Fit oldal megnyitotta kapuit. Életmód, egészség, fitnesz....    *****    Szia! Ismered az mta nevezetû játékot? Biztos unod a folyamatos external módos gazdagrp szervereket. Nálunk a helyed!    *****    Blogom, Új olvasóit keresi. Ha Szereted a a mangákat, filmajánlót, verseket és még sorolohatnám. Akkor itt a helyed.    *****    Költöztetés bútorszállítás    *****    Mysteries of the Night ~ Az éjszaka misztériumai csak arra várnak, hogy felfedezd õket. ~ mysteriesofthenight.hu    *****    Nedves levegõ? Fõzéskor nehéz a levegõ? -- 5 kérdés a páraelszívókról -- FAVI páraelszívók    *****    Párásodik a lakás? Mentesíts okosan - FAVI páraelszívók - 5 kérdés a páraelszívókról    *****    Konyhai páraelszívók kicsit másképp, mint mások - FAVI    *****    Részletes 20-25 oldalas személyiség és sors analízis diplomás asztrológustól,ha érdekel, kattints és nézz körül nálam!!!    *****    A Hundredmoors célja az, hogy hiánycikknek számító LGBTQ+ témákkal színesítse a magyar blogszférát.    *****    A csillagjövõ asztrológia portálon,nagyon sok,asztrológiai, ezoterikus anyag valamint szoftverek találhatóak,mind Neked!    *****    A horoszkóp fontos információk összessége,rendeld meg most és 3 év elõrejelzés és egy Hold horoszkóp lesz az ajándékod!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,fontos,hogy belenézz,ha most rendeled meg,ajándékod + 3 év elõrejelzés és egy Hold horoszkóp!    *****    Pára? Mentesíts okosan - FAVI páraelszívók - 5 kérdés a páraelszívókról - KADD IDE!    *****    Pára? Mentesíts okosan - FAVI páraelszívók - 5 kérdés a páraelszívókról - KADD IDE!    *****    Pára? Mentesíts okosan - FAVI páraelszívók - 5 kérdés a páraelszívókról    *****    Pára? Mentesíts okosan - FAVI páraelszívók - 5 kérdés a páraelszívókról